NMFT/Hung.Ért. tartalomjegyzék/summary

Vissza a tartalomjegyzékhez
Hungarológiai Értesítő
Címlap

Könyvismertetések
Magyar nyelvtudomány
1989

Általános Nyelvészeti Tanulmányok. XVII. kötet. Szerkesztette Telegdi Zsigmond és Kiefer Ferenc. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989. 389 l.

Az MTA Nyelvtudományi Intézetében készülõ, 1963-ban útjára indított általános nyelvészeti sorozat 17. darabja magyar mondattani dolgozatokat gyûjt egybe. A sorozat hagyományainak megfelelõen tematikus kötet a „Tanulmányok a magyar mondattan körébõl" alcímmel jelent meg. Tíz - jobbára a Nyelvtudományi Intézet munkatársai által írt - tanulmányt és több (a 70-es évek végén, a 80-as évek elsõ felében megjelent) jelentõs külföldi és hazai szintaxiselméleti munkát, irányzatot bemutató recenziót tartalmaz.

Az írások a Nyelvtudományi Intézetben készülõ „Strukturális magyar nyelvtan" munkálataihoz kapcsolódnak: elõtanulmányok a nyelvtan egyes fejezeteihez, egy-egy részproblémát dolgoznak ki vagy alternatív megoldásokat javasolnak. (Idõközben a nyelvtan elsõ két kötete megjelent: Mondattan. Bp., 1992; Fonológia. Bp., 1994.)

E magyar mondattani kutatások elméleti keretét elsõsorban a generatív nyelvelmélet (kormányzás- és kötéselmélet, univerzális grammatika) adja. Ugyanakkor a szerzõk hasznosítják a hagyományos magyar nyelvészeti iskolák eredményeit is, s arra törekszenek, hogy munkájuk ne csupán a generatív szemléletû grammatikai kutatásokat gazdagítsa, hanem a leírás szintjén is új problémákat vessen fel és oldjon meg.

A mondatszimbólum alatti csomópontokra vonatkozó mellérendeléssel foglalkozik Bánréti Zoltán A magyar mellérendelõ szerkezetek szintaxisáról címû dolgozatában. Arra törekszik, hogy igazolja a koordinált szerkezetek általa adott definiíciójának az érvényességét: a mellérendelõ szerkesztek fókuszálható összetevõkbõl álló, endocent-rikus struktúrák. A dolgozat kifejti: e szerkezetek empirikus tulajdonságai konzisztensek a definícióból adódó következményekkel.

Kissé „kilóg" e mondattani gyûjteménybõl Fabó Kinga A gyakorító és mozzanatos igék morfológiája és szemantikája címû tanulmánya. Mondanivalójának lényege az, hogy a gyakorító, illetve mozzanatos képzõkkel létrejött igeosztályok messze nem egységesek, e képzõk nagyrészt teljesen elvesztették produktivitásukat. Így alapszó és képzõ szemantikailag összeforrt, meglévõ, kész lexikai egysége a nyelvnek, nem egy produktív folyamat eredményeként jött létre. Példák sorával igazolja azt is, hogy alig van olyan gyakorító vagy mozzanatos képzõnk vagy képzõcsoportunk, melyeknek egyedüli és kizárólagos funkciója a cselekvés gyakorítása, illetõleg a pillanatnyi cselekvés kifejezése lenne.

Kálmán C. György-Kálmán László-Nádasdy Ádám-Prószéky Gábor A magyar segédigék rendszerérõl ír, abból a feltevésbõl kiindulva, hogy nem minden végesalak (verbum finitum) elemzendõ önálló igeként (igei csoportként): a ragozott igealak néha csak része az igei csoportnak. A dolgozat azokat a szerkezeteket vizsgálja, melyekben a verbum finitum mellett egy infinitivus (ni-alak) is áll. A szerzõk megkísérlik kidolgozni azokat a szintaktikai ismérveket, melyek alapján formálisan eldönthetõ, mely ragozott igék játszanak alárendelt szerepet az infinitivus mellett. A hagyományos szóhasználatnak megfelelõen ezek a végesalakok segédigék.

A magyar egyszerû mondatok szórendjével foglalkozik Kenesei István Logikus-e a magyar szórend? címû írásában. A szerzõ a múlt századi, valamint a mai generatív kompozíció alapján kidolgozott felfogások kritikai ismertetése után fejti ki saját hipotézisét: a szabad szórendû magyarban az elemek rendjét végsõ soron a logikai funkciók és ezek hatóköri összefüggései határozzák meg. A jó és a rossz szórendek közti választás a mondatok (logikai) szemantikai reprezentációjában dõl el.

É. Kiss Katalin a generatív irodalomban „alanyi kontrollos szerkezet"-nek nevezett mondattípus magyar megfelelõjét vizsgálja Egy fõnévi igeneves szerkezetrõl címû dolgozatában. Megállapítja, hogy a magyarban - szemben például az angollal - ez a mondattípus kettõs szerkezetû: a benne szereplõ infinitivus egy beágyazott mondat fejeként, valamint egy egyszerû mondat predikatív névszójaként egyaránt értelmezhetõ. A szerzõ a jelenség okára is megpróbál rávilágítani.

Komlósy András Fókuszban az igék címmel különbözõ igecsoportokhoz tartozó igék szintaktikai viselkedését elemzi a magyar szintaxis É. Kiss Katalin által kidolgozott modelljében, s rámutat arra, hogy sok, teljesen szabályos szerkezetrõl a modell vagy nem ad számot, vagy téves értelmezést nyújt.

Kornai András A fõnévi csoport egyeztetése címû tanulmányában amellett érvel, hogy nincs elvi akadálya annak, hogy különféle egyeztetési jelenségeket környezetfüggetlen nyelvtanokkal (Context-Free Gramar) írjunk le. Vizsgálatához az empirikus anyagot a magyar fõnévi csoport közvetlen összetevõs szerkezetének a leírása szolgáltatja. A szerzõ szerint a komplex szimbólumokat tartalmazó környezetfüggetlen szabályokkal (illetve a belõlük kialakítható szabálysémákkal) az egyeztetési jelenségek is jól megragadhatók.

Prószéky Gábor Határozók, szabad határozók címû dolgozatában szintaktikai kritériumokat keres a mondatokban szereplõ adverbiális elemek vonzat vagy szabad határozó voltának eldöntésére. A szabad határozókat szintaktikai viselkedésük alapján osztályozza, majd szemantikailag is jellemzi õket.

Varga László Szintaktikai szerkezet és intonációs tagolás a magyar mondategészben címû tanulmánya a magyar mondategész (azaz magasabb szintû mondatnak nem alárendelt mondat) intonációs tagolását kísérli meg. Azzal a kérdéssel foglalkozik tehát, hogy a mondat egymást követõ részeit hogyan különítik el, egyúttal kapcsolják össze egymással az intonációs határformák. A szerzõ a mondatok intonációs határformákkal elkülönített részeit intonációs tömböknek nevezi. Az intonációs tömböket jobbára a mondategész felszíni szerkezete határozza meg.

Wacha Balázs A folyamatos - nem folyamatos szembenállásról készített dolgozatában a magyar aspektualitás kérdéseivel foglalkozik. A gazdag szakirodalmat feldolgozó írás fõ célja a folyamatos aspektusú szerkezetekre vonatkozó problémák fölvetése, körüljárása volt. A tanulmány foglalkozik a statikus/atelikus/telikus - folyamatos, valamint a teljesítményt/eseményt leíró - befejezett igeszemlélet összefüggéseivel is.

A tanulmányokban sok az új, szokatlan (esetenként mesterkélt, nehézkes), a generatív nyelvelmélet terminus technicusait nem mindig a legszerencsésebben

magyarító szakszó. A jelenség arra készeti az értõ olvasót, hogy maga is erõfeszítéseket tegyen egy - a magyar nyelv szellemének jobban megfelelõ - szakszókincs megteremtése érdekében.

Horváth Katalin


Dezsõ László: A XVI-XVIII. századi kárpátukrán nyelvemlékek magyar jövevényszavai.
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989. 99 l. (Nyelvtudományi Értekezések 128.)

Dezsõ László évtizedek óta foglalkozik az ukrán nyelvvel. Kutatásaira épül a hétkötetes ukrán etimológiai szótár eddig megjelent elsõ kötetében a jövevényszavak adatolása.

A jelen dolgozat szakirodalomként mintegy tíz évi kutatómunka régebbi közléseit is felhasználta. A bevezetésben áttekinti a magyar-ukrán kapcsolatok történetét és tájékoztat a munka során felmerült szakmai jellegû nehézségekrõl.

Felvázolja a magyar elemek átkerülésének menetét, majd külön fejezetben vizsgálja meg a teljes történelmi és társadalmi folyamat néhány tényezõjét, amelyeket szükségesnek tart az emlékek és nyelvi sajátságaik jobb megértéséhez. A kárpátaljai írásbeliség emlékeit funkciójuk szerinti csoportosításban mutatja be: vallásos irodalom, hivatalos írásbeliség, urbariális emlékek. A vallásos irodalom emlékei között külön beszél a Nyagovai Posztilláról és az Ugljai Kljucsról. A hivatalos írásbeliség keretében szól Olsavszkij Manuil szepességi püspök levelezésérõl, mert abban a mesterségek szókincsébõl is sok található a hivatalos és a vallásos szókincs mellett. Az urbariális emlékeket a hivatalos iratoktól külön tárgyalja, mert forrásanyagának a legnagyobb részét alkotják. Dezsõ László a cirill betûs szövegeket a szlovák ábécé betûivel írja át, a latin betûseket változatlanul közli.

Alapos vizsgálatnak veti alá a jövevényszavaknak az ukrán nyelvjárásba való fonetikai beilleszkedését, sorra veszi az egyes magyar magánhangzókat, majd a mássalhangzók közül a h-t és az ly-t. Kitér a kölcsönzés kronológiájára, majd a jövevényszavaknak az ukrán nyelvben való alaktani meghonosodásáról szól. Részletesebben arról, hogy a fõnevek milyen nemûekké váltak, milyen ragozási típusba kerültek, milyen formánsok segítségével honosodhattak meg, illetve milyen fõnév-, melléknév-, igenévképzõt vehettek fel.

A jövevényszavak tárgyköri csoportosítását szintén elvégzi. A nyelvemlékek között több fajta fordul elõ, de ezek nem adják vissza a teljes szókészletet. Ennek megfelelõen nem egy általános elvbõl, hanem a nyelvi anyagból indul ki. Így állapítja meg a tematikai csoportokat. Ezekehez sok példát és magyarázatot fûz. Az alábbi öt fõ tárgykör keretében tárgyalja a hungarizmusok elterjedését: feudális-paraszti gazdálkodás; államszervezet és társadalmi berendezkedés (e két csoportba tartozik a magyar jövevényszavak többsége); ipar, foglalkozások, szakmák (ide viszonylag kevés szó tartozik, ezek leginkább a tutajozással és a kereskedéssel kapcsolatosak); életvitel; elvont fogalmak.

A szerzõ nem szerepelteti azokat a nemzetközi vándorszavakat, amelyeknek a magyarból való származását csak bõvebb gyûjtés tenné egyértelmûvé. A címszót nemcsak a szokásos információ követi (magyar jelentés, példamondatok), hanem hivatkozik azokra a XIX. és XX. századi forrásokra (szótárak, szövegek, monográfiák), melyekbõl megállapítható, meddig volt használatos a szó, él-e még a mai nyelvjárásokban.

A szócikkek elején az eredeti vagy az általa kikövetkeztetett címszó áll. Ezt a címszó magyar jelentései és az ezekre vonatkozó példák követik. Feltünteti ezek lelõhelyét is. Ezután következnek a szótárakra, feldolgozásokra való hivatkozások. A szócikkek végén a feltételezett átadó magyar nyelvi forma, valamint a szó szinonimája áll. A szócikken belül utalószóként vette föl a származékszót abban az esetben, ha az nem az alapszó közelében helyezkedik el (például egy igekötõ miatt). Terjedelmi okból nem vette föl utalószónak a helyesírási változatokat, viszont szerepelteti a nyelvtörténetileg, nyelvjárástanilag releváns hangtani változatokat.

Kitûnõ értekezését a szerzõ a források és a szakirodalom felsorolásával zárja.

Kissimon Brigitta


Fekete Péter: A Heves Megyei Levéltár kéziratos térképeinek földrajzi nevei.
Eger, 1989. 288 l.

Példaértékû forráskiadvány, a helynévgyûjtés nélkülözhetetlen eszköze. A megyében folyó földrajzinév-gyûjtemények megjelentetése hívta életre, mert egy-egy település ilyen jellegû kéziratának elkészítésekor a ma élõ földrajzi nevek névcikkeit a történeti adatokkal együtt közlik. E feladat korántsem könnyû, sokszor nehezen fellelhetõ térképek keserves búvárlása jut osztályrészéül annak, aki megközelítõen teljes munkát akar végezni. Nagy segítség tehát, ha ezt a munkát átvállalja egy tudós kolléga, s gyûjteményben nyújtja át a megyei levéltár kéziratos térképeinek földrajzi neveit. Hívónévként szolgálhatnak az iménti nevek, mert segítségükkel - idõsebb adatközlõk bevonásával - a már egyébként elfeledett nevekrõl is kaphatunk információt.

„Gyûjtésünk jelentõségét abban látjuk, hogy a helyszíni kutatás és a térkép anyaga együttesen sok olyan helynévelem magyarázatát elõsegítheti, amellyel a történeti adatok nélkül nem tudunk mit kezdeni, másrészt lehetõséget teremthetünk a helynévanyag máig folytatódó életének kimutatására."

A filológiai pontossággal megírt tömör bevezetõt az adattár követi. Alapja 573 térkép az 1788-1929 közötti idõbõl, a megyei levéltár térképtárának törzsanyaga, úrbéri térképanyaga, az egri fõkáptalan magánlevéltárának térképei. Összesen 101 településrõl. A nevek bemutatása községenként, az adatok betûrendjében történik. A névalakokat betûhûen írták le. Minden bizonnnyal Felsõtárkány a legjobban adatolt 784 földrajzi névvel, 200 fölötti adatot jegyeztek fel Bátor, Demjén, Felnémet településekrõl. A térképek tanúsága szerint Visznek a legkisebb település 2 névvel, Markaz 4, Ludas 3 adattal. Az adattárat a községek betû és sorszám szerinti listája követi, majd a névmutató következik kb. 9000 adattal. A kötet teljességéhez tartozik, hogy a felhasznált térképek adatait is közlik. Ezek egy része latin, más része magyar nyelvû.

Jelen munka levéltári kiadványként a levéltár házinyomdájában készült kis példányszámban. A tiszta, jól olvasható szöveget sok kutató forgatja majd örömmel, ha ugyan hozzájut. Értékes szellemi torna azoknak is, akik csupán saját településük régi neveit akarják elõhívni gyermekkoruk emlékei közül.

V. B.


Gyalay Mihály: Magyar igazgatástörténeti helységnévlexikon.
1723-1918 között, továbbá a késõbbi államkeretekbe osztott területek részarányos adataival kiegészítve általában 1989-ig.
Budapest, 1989. 905 l., 62 térkép.

Több tízezer közigazgatás-történeti adat egyetlen kötetben, huszonhét év levéltárosi munkája. Felbecsülhetetlen értékû forrásmû. Jelen ismertetés kísérlet csupán a könyv tartalmának megközelítõen sem teljes áttekintésére.

Az igazgatástörténet a történettudomány egyik új, leginkább külföldön - Olasz-, Német-, Spanyol-, Franciaországban és az angolszász területeken - virágzó ága.

Az enciklopédia 12 542 magyar helység nevét tünteti fel betûrendben, és egyben bemutatja az utóbbi két évszázad történelmét is. A városok, mezõvárosok, falvak stb. viszontagságos magyar történelme ismeretes mindannyiunk elõtt - írja az elõszóban Jean Gaudemet, a párizsi Jogi, Közgazdasági és Társadalomtudományi Egyetem professzora.

A munka kiindulásnak az 1723. évi közigazgatási állapotot tekinti, és jegyzetei segítségével számba veszi a következõ évszámokkal jelzett hivatalos változásokat: 1806, 1858, 1876, 1930, 1947, 1977.

Bár a szerzõ az igazgatási adatokra kidolgozott kódszámrendszert használja, a tartalomjegyzék és az útmutató valamelyest megkönnyíti a gyûjtemény kezelését. A mû forrásai azok az alapfelmérések, melyeket a 18. század másodi felének helységnévtáraihoz készítettek a latin és görög szertartású egyházmegyék, továbbá Lipszky János 1808-ban megjelent munkája, Fényes Elek szótára, a Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatalnak az az összefoglaló munkája, mely az ország Prag-matica Sanctio korabeli állapotáról készült. Kiegészítésül felhasználja a szerzõ azt a fonetikus névgyûjteményt, mely az összes megyei hatóság területén lévõ települések nevét magában foglalja. Gyalay tüzetesen elemzi az 1902-ben megjelent részletes közigazgatási térkép adatait, és nem mond le a szomszédos országok számos idevonatkozó kiadványának, térképének áttekintésérõl sem.

A bevezetõ tanulmány az államigazgatás, illetve a szak- és törvénykezési igazgatás kialakulásának rövid történetét vázolja. Közreadja továbbá ezek változásait is. Helységnév-lexikonunk gerincét az 1723-1980 közötti idõszak 170 ezer adata alapján összeállított betûrendes felsorolás alkotja. Megtaláljuk benne az összes helységnek, valamint kb. 30 ezer külterületi lakott helynek és minden egyéb tájékozódási pontnak 1723 óta ismert latin vagy latinos, német illetve elnémetesített hivatalos elnevezését. Ezt követi Kárpát-Ukrajna jelenleg is érvényben lévõ, és a mostanit megelõzõ koszakokban létezõ helyneveinek jegyzéke, térképpel illusztrálva. Természetesen nem hiányozhat Magyarország igazgatástörténetének áttekintõ térképe sem az 1723-1944 közötti idõszakból, és végül Magyarország városait felsorakoztató áttekintõ térkép 1989-bõl.

Az utókor minden bizonnyal mint könyvritkaságot tartja számon Gyalay Mihály enciklopédiáját, mely csak kis példányszámban jelenhetett meg, a szerzõ eredeti kéziratáról fényképezve.

V. B.


A hungarológia-oktatás elmélete és gyakorlata.
Válogatás a magyar lektori konferenciák elõadásaiból 1969-1986. I. kötet. Nemzetközi Hungarológiai Központ, Budapest, 1989. 368 l. (Hungarológiai ismerettár l.)

A cím - mint alább még szó lesz róla - nem a hungarológia, hanem a magyar mint idegen nyelv oktatásának elméletére és gyakorlatára vonatkozik. Ezek a lektori konferenciák 1969 és 1986 között zajlottak le különbözõ koncepciók jegyében (vagy azok nélkül), tehát meglehetõsen heterogén anyagot próbáltak a szerkesztõk négy csoportba osztani. Az elsõ csoport a hungarológia oktatása és kutatása, a második a nyelvészet és nyelvoktatás, ezt követi a magyar mint idegen nyelv oktatásának módszerei, végül egy külön egység a magyar nyelvkönyvekrõl szóló elõadásokat tartalmazza.

A kötet elsõ, voltaképpen programadó tanulmánya Klaniczay Tibor 1973-ban elhangzott elõadása A magyar filológia helyzete külföldön címmel. Ennek az elõadásnak az alapgondolata az volt, hogy a hungarológia tudományos szintû mûvelõiként (hasonlóan a germanisztikához, szlavisztikához vagy azon belül a polonisztikához) olyan hallgatókat, kutatókat kell megnyerni, akik más nyelv, más kultúra szülötteiként foglalkoznak a magyarságtudomány valamely területének kutatásával. Ennek a koncepciónak jegyében született meg annak idején a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság. Ugyanakkor a magyar lektorok feladata elsõsorban a nyelvtanítás (a kötet ötven elõadása közül negyvenöt szinte kizárólag csak erre korlátozódik), következésképp meglehetõsen kevés lehetõségük van országismeretre vagy a kultúrpropagandára irányuló törekvéseik érvényesítésére. Így tehát némi ellentmondás fedezhetõ fel Klaniczay Tibor jól megalapozott, koncepciózus gondolatmenete és a többi elõadás szövege között; kivételt csak Sárközy Péter beszámolója képez az olaszországi hungarológiai oktatásról és -kutatásról, mely szinte illusztrációja Klaniczay elképzeléseinek. Más vonatkozásban alapvetõ Balázs János elõadása a kontrasztív nyelvészetrõl, s Kovács Ilona kissé nagyvonalú beszámolója a hungarológia oktatásának és kutatásának könyvtári bázisáról, továbbá Pusztay János elõadása a hivatal, a kultúrpolitika tevékenységérõl, mely utóbbiban bõséggel találhatók feladatok, programok, munkatervi pontok, de az ilyesmi csak a mûvelõdési minisztérium és alszervei pozícióinak szükségességét és fontosságát bizonyítja, nem pedig a magyarságtudomány külföldi helyzetének javulását, hiszen ezt voltaképpen inkább a megfelelõ ösztöndíjak, személyes-tudományos kapcsolatok, kiadványcserék és -küldések stb. biztosítják.

A kötetben közölt elõadások túlnyomó többsége tehát az idegennyelv-tanítás, s még inkább a magyar mint idegen nyelv tanításának problémáival foglalkozik. Így például a Nemzetközi Elõkészítõ Intézetben 1971-ben rendezett konferencia témája a nyelvi kontrasztivitás, illetve a kontrasztív alapon történõ nyelvtanítás volt, s csak így érthetõ, hogy a nyelvészet és nyelvoktatás címû fejezet 16 tanulmánya kettõ (Szépe György és Éder Zoltán 1981-ben elhangzott elõadása) kivételével kizárólag ehhez a fontos és érdekes tárgyhoz kötõdik. Ezek közül figyelemreméltó Juhász János fejtegetése a nyelvek összehasonlíthatóságának kérdésérõl. Mint szó volt róla, a hungarológia kötetcím valójában a külföldieknek szánt magyar nyelvoktatást jelenti. Speciálisan ennek a szakterületnek módszertani problémáival foglalkoznak a kötet harmadik egységének elõadásai. Említést érdemel Hegyi Endre neve, aki elõször próbálta kidolgozni a magyar mint idegen nyelv tanításának módszertanát. Ezek közül az elõadások közül még Ginter Károlyé érdemel figyelmet a magyar határozórendszerrõl, továbbá Pauka Károlyé, és Somos Béla tanulmánya a kiejtés oktatásának problémáiról.

Végül külön egységet képeznek a magyar nyelvkönyvekrõl szóló elõadások. Általános probléma volt a használható tankönyv hiánya. Ezért is érdemes Balázs Jánosnak a magyaroktatáshoz szükséges tankönyvek szerkesztésére tett, 1969-ben elhangzott javaslatát megismerni, hiszen kielégítõ megoldás azóta sem született. A többi elõadás csak ezen a kínos hiányon érzett panasz variációja.

Szabó G. Zoltán


Jászsági földrajzi nevek.
Szerkesztette Farkas Ferenc. Jászberény, 1989. 36 l.

Nagyító alatt a jászsági földrajzi nevek. Névtani kötet borítóján aligha lehet ennél kifejezõbb, a mû tartalmához jobban illeszkedõ montázs. A Szolnok megye földrajzi nevei, I. A jászberényi járás megjelentetése alkalmából tartott tudományos tanácskozás elõadásait tartalmazó füzet a Jász Múzeum és a Jászberényi Tanítóképzõ Fõiskola kiadványa. Ez a három elõadás és a hozzájuk kapcsolódó vita, megnyitó és zárszó mai álláspontunkat tükrözi földrajzi neveink megítélésérõl, természetérõl.

Elsõként Hajdú Mihálynak a Jászsági tanyanevek típusairól szóló dolgozatát hallgathatták meg a jelenlévõk. A tanyanevek névtudományi értékét nem csupán az utóbbi évtizedben kibontakozó szakmai vita mutatja, hanem az a tény is, hogy általuk megismerhetjük környezetünk, szülõföldünk, lakhelyünk eddig rejtve élõ sajátosságait, helynévadási szokásait. A továbbiakban áttekintette a szerzõ a tanyanevek kutatásának korszakait, majd a tanyai települések kialakulását tárgyalta történeti szempontból. A Szolnok megye földrajzi nevei, I. címû kötetben mintegy háromezerre tehetõ a tanyanevek száma. Ezeknek közel egyharmadát vizsgálta meg a szerzõ alaktani és jelentéstani szempontból. Megállapításai közül néhány érdekesség: egyelemû tanyanevet nem tartalmaz az elemzett névgyûjtemény, ritkán fordul elõ a kételemû név is, a tanya utótagú. Leggyakoribb a családnév + keresztnév + tanyája típusból származó, háromelemû névkombináció.

A szerzõ végül kiválasztott három települést, s ezeknek minden tanyanevét elõbb külön-külön is rendszerezte, majd az adatokat összevonta, és a sajátosságokat összevetette más vidékek hasonló kutatásaival.

A kötet szerkesztõje, Farkas Ferenc Jászjákóhalma neveinek néhány rendszertani vonásával ismertette meg hallgatóit. Dolgozatának „A nevek világa" címû fejezetében a település személy- és rgadványnév-típusait vette sorra. Mint mondta, a személynevek alapvetõen meghatározzák a település teljes névállományát. Az elõadás végén az állatnevek antropomorf jellegét bizonyította sok példával, szellemes, tanulságos összevetésekkel.

Szabó László elõadásának címe Állattartásra utaló földrajzi nevek a jászberényi járás földrajzi nevei alapján. Bevezetésében több megközelítési szempont figyelembe vételével a névanyag gazdagságát bizonyította. „A néprajzos, aki e gyûjteményben kultúrtörténeti anyagot keres, bõséggel válogathat. Jelen van benne a régi vízivilág olyan nevekkel, mint a szép számmal elõforduló Csíkos-fenék, Csíkos-tó stb.; a régi vízimalmok létérõl is tudomást szerezhetünk Malom-köz, Malom-lapos, Zúgó nevekkel; a Kapitány-rét, a Templombíró tanyája, a Baktär-gyëp és a belterület kerületekre való felosztása az egykori jász közigazgatás emlékét õrzi napjainkig; a Kaszabok legelõje, Bobák tanyája, a Bobák-sor a nagycsaládok meglétérõl tanúskodnak.

Megtudhattuk, hogy az állattartással kapcsolatos egyes nevek miért és milyen nyelvi alakban maradtak fenn, s kaptak helyet a gyûjteményben. Dolgozata függelékében felsorakoztatta a megye 17 településébõl 14-nek az állattartásra utaló neveit.

A vita címû fejezetben elsõként Virágh Ferenc hozzászólását olvashattuk, aki a történettudomány oldaláról világította meg Szolnok megye földrajzi neveit, és utalt a történeti nyelvészettel és a nyelvészeti topográfiával való kapcsolatára is. Farkas Ferenc hozzászólásában arra adott választ, hogy mivel magyarázható a mai jászsági települések életformájának viszonylagos egysége.

Imre Samu zárszavában felhívta figyelmünket arra, hogy a nyelvtudományi kutatásoknak van egy-két olyan egyéni területe (például az élõnyelvi vizsgálatok), ahol együttmûködhetnének a jövõben is azok a személyek és intézmények, akik a tudományos gyûjtõmunka iránti vonzalmuknak és készségüknek olyan konkrét, szép bizonyítékát adták, mint az idézett Szolnok megyei kötet alkotói.

V. B.


Kiss Jenõ: Állandó szókapcsolatok a rábaközi Mihályiban.
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989. 155 l. (Nyelvtudományi Értekezések 127.)

A szerzõ több évtizede folytat kutatómunkát a nyelvjárástan, a rétegnyelvek és a szociolingvisztika területén, és teszi közzé eredményeit. Fõbb mûvei a magyar madárnevekrõl és szülõfalujának, Mihályinak a nyelvérõl szólnak.

E kötetében a rábaközi Mihályi nyelvének állandó szókapcsolatait gyûjtötte össze. A füzet 2233 nyelvjárási állandó szókapcsolatot tartalmaz, ezek nagyrésze csak Mihályiban és környékén ismeretes, A gyûjtés a kiadvány megjelenésével még nincs befejezve - írja maga a szerzõ is.

A nyelvjárási állandó szókapcsolatokkal eddig keveset foglalkozott a kutatás. Kiss Jenõ szól vizsgálatuk történetérõl, a vizsgálat módszerérõl, az anyag körülhatárolásáról és definiálja a táji frazeologizmus fogalmát. Érdekes és tanulságos a gyûjtés menetének és a közben felmerült problémáknak a bemutatása. Az állandó szókapcsolatok nyelvjárásbeli szerepérõl szólva kitér szociolingvisztikai megfigyeléseire is. Külön fejezetben beszél a táji állandó szókapcsolatok visszaszorulásáról, változatairól, stílusértékérõl. A szótári részben terjedelmi okokból nem helyezi a szókapcsolatokat szövegkörnyezetbe. A hangjelölés egyezik a népköltések lejegyzésének Balogh Lajos által kidolgozott módszerével. A munkában falucsúfolók is vannak. Igaz, kevés, de ennek oka a gyûjtésben való segítségre felkért tanárok közömbössége volt. Az állandó szókapcsolatok felsorolása elõtt válogatott bibliográfia található.

Az adattárban az egyik oldalon a szókapcsolatok kulcsszavai állnak betûrendben, a másik oldalon ennek megfelelõen a frazeologizmusok maguk. Mellettük található fajtájuk és gyakoriságuk megnevezése (például szólás, szójárás, illetve új, kihalt, visszaszorulóban lévõ), jelentésük vagy a helyzet körülírása, amelyben használatosak. Kiss Jenõ jelzi a szókapcsolatok stílusértékét is.

A mutatóba nemcsak az állandó szókapcsolatok jelentését kifejezõ szavakat vette föl, hanem az új, visszaszorulóban lévõ, kihalt, többértelmû állandó szókapcsolat címszavakat is. Ugyancsak szerepelteti az átkok, a gazdaregula, a hiedelem és a népi meteorológia összefoglaló címszót. Ezzel a gondosan elkészített tárgymutatóval a szerzõ nagyban megkönnyítette az olvasó tájékozódását.

Kiss Jenõ ezzel a munkájával teljesebbé tette a mihályi nyelvjárás általa elkezdett leírását. A közlés módja alkalmassá teszi az anyagot arra, hogy a rábaközi nyelvjárás hangtani sajátosságait is megfigyeljük rajta - a szóhasználatbeli, mondattani sajátosságokon túl. Mihályi frazeologizmusainak összegyûjtése a nyelvjárástanon keresztül érintkezik a szociolingvisztikával, és ez a 2233 táji frazeologizmus nagy nyeresége a frazeológia tudományának is.

Kissimon Brigitta


Magyar Névtani Dolgozatok (80-85.)
Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest, 1989.
Balázs Géza-Barati Antónia-Wolosz, Robert: Tulajdonnevek a magyar népmesékben. IV. köt. 72 l.

A címében is negyedik sorszámot viselõ kötet a magyar népmesei tulajdonnevek összegyûjtésének és feldolgozásának befejezõ kötete. Az elõzõ három rész is azonos címmel jelent meg.

A jelen kötet magyar, angol és német elõszóval kezdõdik, melyben a munka szervezésérõl, tartalmáról vallanak a szerzõk, de közlik a nevek rendszerét is. Az adattár e rendszerezés szerint betûrendben közli a neveket.

A felosztás a következõ:

I. Személynevek

1. Valódi személynevek.

2. Bibliai nevek

3. Mesei nevek

a. Tulajdonnév-jellegû nevek

b. Személynévként használt más tulajdonnevek

c. Helynévbõl alakult nevek

d. Köznévbõl alakult nevek

e. Megszemélyesített fogalomnevek

II. Állatnevek

III. Helynevek

1. Valódi helynevek

2. Mesei helynevek

3. Hiedelem hátterû nevek

IV. Egyéb nevek

Valamennyi névadatnak megadják az elõfordulási kötetét és lapszámát. Nagyon sok utalás található az adattárban, s néha idézetek is segítenek a pontosításban.

Hajdú Mihály


Az 1873. évi Helységnévtár névvégmutató szótára. 346 l.

A magyar helységnévtárak sorozatában az elsõ kötet volt a Központi Statisztikai Hivatal által megjelentetett 1873. évi. Tartalmazta valamennyi magyar (akkori magyarországi) település illetõleg lakott hely névadatát, mintegy huszonötezer nevet. Ezeknek a helynévi adatoknak az a tergo szótára ez a könyv.

Rövid bevezetés után fölsorolja a megyéket sorszámokkal ellátva, ezeken belül a járásokat szintén (megyénként újrakezdve) sorszámozva. Ezekre az azonosítás miatt volt szükség.

Az adattári rész a települések névadatait utolsó betûik ábécérendjében egymás alatt tartalmazza jobbróli sorzárással. A kötet használójának tehát jobbról kezdve, visszafelé haladva kell a betûrendet követnie, hogy a sorvégek (nevek végeinek) azonosságát, illetõleg egymás után állását megkapja. Valamennyi nevet két szám és két betû követi.

Az elsõ szám arra a megyére utal, amelyben a település található. (Ennek föloldása a bevezetésben nézhetõ meg.) A második szám az adott megyén belüli járásnak a sorszáma (szintén a bevezetés tartalmazza a föloldását, a számmal jelölt járás megnevezését). A betû rövidítés arra utal, hogy város (V), község (K) vagy lakatlan hely, puszta (P) volt-e 1873-ban a névvel jelölt település.

Az adattár a korabeli írásmód alapján készült, az adott évben elõforduló neveket tartalmazza.

Ádám Imre


Szabolcs megye Dadai járásának jobbágynevei 1574-bõl. 119 l.

A Dadai járásban az 1574. évi összeírás alkalmával 1287 adózó nevét jegyezték föl a decimátorok (adószedõk). Ezeket az adatokat vizsgálja meg több szempontból is a könyv, majd adattárban közli valamennyi nevet. A nevek vizsgálata a családnevekkel (a szerzõnél: vezetéknevek) kezdõdik. Ezeket jelentéstani csoportosításban sorolja föl és magyarázza eredetüket, írásmódjukat. Fõbb csoportjai: keresztnevek (apa teljes neve, apa becézett neve, apa neve -fi összetétellel vagy -i képzõvel stb.); származási helyre utalók (-i képzõsek, puszta helynevek stb.); népek, népcsoportok nevei; foglalkozásnevek; külsõ és belsõ tulajdonságok; tárgyak, növények, állatok nevei, szavajárási nevek stb.

Mindezeknek a névtípusoknak a számadatai, százalékos arányai zárják a családnevek bemutatását.

A keresztnevek divatját falvanként is érinti, s idõrendi változásokat is bemutat. Röviden összefoglalja az általános tanulságokat.

Adattára a családnevek betûrendjében, sorszámokkal ellátva tartalmazza a névadatokat az eredeti írásnak megfelelõ, betûhív lejegyzésben.

Minden név mellett közli a lakóhelyet, a falu nevét, ahol összeírták a név viselõjét. Német nyelvû összefoglalás zárja a kötetet.

Lakatos Erika


Tata utcanevei. 97 l.

Tata a XIII. század óta fordul elõ oklevelekben, a XIV. században jó fekvése városi rang elnyerésére adott lehetõséget. Utcái igen korán kialakultak, de utcanevekrõl csak a XVIII. század közepétõl tudhatunk.

A kötet elsõ része a történeti változásokkal foglalkozik igen részletesen. Megvizsgálja a névadási és névváltoztatási idõszakokat, okokat és eredményeket. Különösen 1919-ben és 1946-ban volt nagyobb arányú utcanév-változtatás, amelynek eredményeit színesen mutatja be a munka.

A nevek, névelemek szinkrón vizsgálata az ismert rendszerezés szerint történik. Mind az utótagokat, mind az elõtagokat jelentéseik alapján csoportosítja a szerzõ. Adatait összevonva, az egyes névtípusok arányszámaival együtt is bemutatja és egybeveti Tata utcanévtípusait más magyar városok neveinek földolgozásaival, számadataival. Érdekessége még a munkának, hogy névismereti vizsgálatokat is kapunk. Nemek és életkorok szerint táblázatban szemlélteti az egyes szociológiai csoportok utcanévismeretét.

A második rész a nevenkénti adattár. Ennek legfontosabb része a történeti változásokat bemutató és a nevek eredetét magyarázó tömör, de olvasmányos leírás. Egyenként, utcákra lebontva is bemutatja a szerzõ a név ismertségét, mégpedig külön az aktív (használatban is elõforduló) és passzív (csak objektum-fölidézõ) névismeretet.

Gazdag forrásfelsorolás zárja a kötetet.


Schneller Károly - Szabó T. Ádám: A készülõ Kolozsvári Enciklopédia névanyaga. 88 l.

Nagy vállalkozásba kezdtek a szerzõk, amikor Kolozsvár enciklopédiájának megírását tûzték ki célul. Ennek a sokrétû és várhatóan gazdag anyagú kötetnek az elõmunkálatait tartalmazza ez a füzet, fölsorolva mindazokat a személyeket és helyeket, akiknek és amelyeknek a tervezett enciklopédiában cikkük lesz, hosszabb-rövidebb terjedelemben foglalkoznak velük a szerzõk, szerkesztõk.

Célja a közreadásnak az esetleges kiegészítésen kívül (akkor még) a figyelemfölhívás az erdélyi, kolozsvári értékekre, a megismertetés lehetõségére és szükségességére.

Az egész kötet csupán betûrendes adattár, mely esetlegesen tartalmaz a neveken kívül évszámokat, lokalizációs adatokat, különösen olyan esetekben, amikor több hasonló nevû szerepel a könyvben, vagy a magyar köztudatban.

A kötet értékét a hihetetlen mennyiségû (közel ötezer) különbözõ korú és eredetû, de Kolozsvárral valamilyen kapcsolatban lévõ névadat adja meg. Rövidítésjegyzék és egy XV-XVI. századra visszavetített várostérkép zárja a kiadványt.

Sajnos, azóta mindkét szerzõ elhunyt, így az enciklopédia további sorsa bizonytalan.


Gasparics Gyula: Tök község mai kereszt- és becenevei. 78 l.

A Pest megyei kisközségnek mintegy 1400 lakosa van, s az õ neveiket gyûjtötte össze a szerzõ, teljességre törekedve. Az elsõ részben a neveket négy korcsoportba osztotta be: 1892 és 1918 között, 1919 és 1945 között, 1946 és 1970 között, valamint 1971 és 1985 között születettek. Nemenként megadja a keresztnév-elõfordulásokat betûrendben és gyakorisági sorrendben egyaránt. A nevek megterhelésének bemutatásán kívül más vidékekkel, falvakkal (Seregélyes és Rábacsanak) való egybevetéseket is találunk ebben a fejezetben. Ugyanitt az egyes nevek idõszakonkénti megterhelése egymás mellett is megtalálható, s a végén össze is vonja a ma élõ azonos keresztnevûek adatait, majd pozíciószámaikat állítja egymás mellé.

A névdivat korábbi alakulásáról az egyházi anyakönyvek adatai alapján kapunk tájékoztatást, majd a kettõs keresztnevek, a második keresztnevek elemzését olvashatjuk. A keresztnevek fejezetét a névöröklés vizsgálata zárja.

A becenevek tárgyalását az alakítási módok szerint kezdi a könyv. Fõbb csoportjai: alapnévbõl képzéssel, tõrövidítéssel és képzéssel, tõcsonkítással és képzéssel, hangcsoport-kettõztetéssel, összerántással és képzéssel, valamint szóvégelvonással alakult becenevek. Gazdag példaanyagának fölsorolása után az egyes alapnevekhez tartozó becézési módokat mutatja be szintén szemléletes példákkal, korcsoportok szerint.

Hajdú Mihály


Magyar személynévi adattárak (89-91.)
Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest 1980.
Matics Pál: Szalkszentmárton ragadványnevei. 71 l.

Szalkszentmárton a Duna bal partján, Budapesttõl délre fekvõ kiskunsági község, amely a XVI. században alakult három egymás melletti faluból. Ezeknek az ismert története a XIII-XIV. századra nyúlik vissza. Lakói hagyományõrzõk, endogámok, túlnyomó részben református vallásúak. A könyv a település teljes ragadványnév-állományát tartalmazza egyenkénti fölsorolással. A 386, ragadványnévvel rendelkezõ személy szócikkei a következõ felépítésûek:

Minden névcikk sorszámmal kezdõdik. Utána a személy hivatalos neve következik. Ez után jön kiemeléssel a ragadványnév, vagy ha több is van, akkor valamennyi egymás alatti fölsorolásban, külön-külön számozva. Mindegyik ragadványnévnél rövidítéssel utal annak eredetére a szerzõ (a rövidítésjegyzékben természetesen föloldja ezeket). Ilyen kategóriák a következõk: családi állapotra utaló, életkorra utaló, lakóhelyre, szokásra utaló stb. Valamennyi névcikkben megjegyzi, hogy még (a gyûjtés idõpontjában) élõ vagy már meghalt személyrõl van-e szó. A legterjedelmesebb részt a név (ragadványnév) magyarázata foglalja el, mely több név esetében mindegyiknek az eredetére kitér. A névcikket az adatközlõ nevének rövidítése zárja le.

A könyv utolsó lapjain a családnevek gyakorisági sorrendjét, a ragadványnevek eredet szerinti fölosztásának számszerû adatait találjuk. Legnagyobb arányú a munkavégzésre utaló ragadványnév ebben a községben. A nevet viselõk háromnegyed része már nem élt az adatok összegyûjtésekor, többségük a XIX. század második felében született, tehát részben már történetinek is tekinthetõ a munka.
Martos Gizella: Mezõkövesdi személynevek (1548-1683). 67 l.
A Bükk déli lejtõjén épül város a XIII-XIV. században õrzõ, védõ feladatot töltött be. Lakói számos elõjogban részesültek, amelyeknek egy részét megõrizték a XVIII. századig. Sok összeírás tükrözi ezt, s ezekbõl gyûjtötte adatai a szerzõ. Összesen három különbözõ összeírás adatait találjuk egymás mellett, s három idõszakból (1676 és 1703 között) szerepelnek az anyakönyvek adatai is. Így a családnevek meglétén vagy hiányán kívül a nevek alaki változásait is nyomon lehet kísérni. A gazdag családnévanyagot követi a XVII. századi ragadványnevek (alias) fölsorolása betûhív formában. Mind a férfi, mind a nõi keresztnevekrõl gyakorisági listát kapunk, amelyeket százalékszámos viszonyító adatok követnek.

A könyv nagyobbik része adattár, amely egyenként sorszámozva tartalmazza valamennyi összeírásnak mindegyik névadatát betûhív lejegyzéssel, forrásjelzettel együtt. Az adattár összesen 1701 személy nevét tartalmazza, de közöttük a nõk sokszor csak keresztnevükkel szerepelnek.

Bura László


Bogdánfalva személynevei. 32 l.

Bogdánfalva Moldvában a déli csángó nyelvjárás egyik jelentõs települése, jóllehet nem a legnagyobb faluja. Már a XVII. században összeírták a családfõk neveit, összesen 23 család- és keresztnevet. A XX. század közepére közel ötszázra nõtt a lakosság száma, s ezek 74 különbözõ családnevet viselnek.

A munka elsõ helyen a családnevek földolgozását közli. Megadja jelentéstani fölosztásukat, gyakorisági sorrendjüket, majd utal a románul való lejegyzés nehézségeire, az egyházi iratokban található rossz írásalakokra vagy olvashatatlan elírásokra.

A második rész a keresztneveket mutatja be nemenként és gyakorisági sorrendben. Mivel a gyûjtés lehetõséget adott az apák neveivel egybevetni a fiak nemzedékének neveit, megállapítható, hogy ötven év alatt semmit nem változott a férfi keresztnevek divatja. A nõi nevek esetében nehezebb volt az összevetést megtenni, mert a forrásokban csak az özvegyasszonyok szerepelnek név szerint.

A ragadványnevek fölosztása és rendszerezése hasonló a családnevekéhez. A nevek vizsgálata alapján Bura László sok hasznos nyelvi, nyelvjárási megállapítást is tett.

A könyv befejezõ része a család-, kereszt- és ragadványnevek külön-külön összeállított betûrendes adattára. A keresztnevek esetében a becézés módjaira is kitért a szerzõ.

Hajdú Mihály


Magyarország történeti helységnévtára. Árva megye (1773-1808).
Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 1989. 95 l., térképmelléklet.

A Magyarország történeti helységnévtára címû sorozat csakúgy nélkülözhetetlen forrás a településtörténet mûvelõinek, a történeti és településföldrajz, az egyháztörténeti, a nyelvészet és a néprajz kutatóinak, mint a Magyarország földrajzi-név tára sorozat darabjai, melyek a szinkron földrajzi neveket megyénként foglalják gyûjteménybe.

A Központi Statisztikai Hivatal Könyvtár és Dokumentációs Szolgálat Történeti Statisztikai Kutatócsoportja 1972-ben indította el a történeti Magyarország területét felölelõ, a XVIII. század végi állapotot tükrözõ helységnévtár összeállításának munkálatait.

A történeti helységnévtárnak ez a harmadik füzete. Fejér megye (1773-1808), valamint ugyanezt az idõszakot felölelve Pest-Pilis-Solt-Kiskun megye és a Kiskunság címû is megjelent. A füzet kis példányszámban készült, így nem csoda, ha a jelen kiadvány elején az egész sorozat bevezetését is olvashatjuk.

Innen szerezhetünk tudomást a sorozat fõ célkitûzéseirõl is, azaz, hogy a források biztosította legnagyobb teljességgel gyûjti egybe a történeti Magyarország tele-püléseit (beleértve a külterületi lakott helyeket is), az önálló névvel bíró pusztákat, és megkísérli visszatükrözni a korabeli települések fontosabbnak ítélhetõ demográfiai, gazdasági jellemzõit. Az adatközlés forrásai között elsõként említi Magyarország helységeinek 1773-ban készült hivatalos összeírását. A közigazgatási adatokat az 1780-1781-ben összeállított Tabella Locorum nyomán közli. Így derül fény arra, hogy a járási hovatartozás mellett a település a római katolikus, görög katolikus, görögkeleti egyházszervezetben mely püspöki székhelyhez tartozott.

A népesedési adatok a II. József féle népszámlálás forrásközléseibõl valók. A birtokos személyére vonatkozó információk a Helytartótanács Levéltárából és a Curiai Levéltárban található összeírásokból származnak. A többszáz nevet kitevõ adattár felhasználta Korabinsky, Vályi és Lipszky helységnévtárait is. Forrásként szerepelnek még a felekezeti összeírások, kéziratos gyûjtemények a postaállomásokról, a só- és harmincadhivatalokról is. A vásáradatok a korabeli kalendárium adatközlései.

Az Árva megyei kötet készítésekor figyelembe kellett venni azt a közigazgatási változást, mely a vizsgált idõszakban végbement. Míg az 1773-as helységnévtár a megye településeit két járásba csoportosította, addig az 1780-1781-es Tabella Locorum négy járást ismer. A Magyarország történeti helységnévtára címû sorozat ez utóbbit tekintette irányadónak az Árva megyei járásbeosztásnál. Bekerülhettek a kötetbe a plébániarendezéshez készített összeírások eredeti gyûjtõíveinek adatai is.

A Trencsén, Túróc, Liptó megyével határolt Árva megye 165 településének sok szempontú adatbázisát a hely- és víznevek betûrendes listája, a felekezeti mutatók, majd a birtokos nevét feltüntetõ birtokosmutatók teszik teljesebbé.

A kötetet angol, orosz és szlovák nyelvû részletes összefoglalás zárja. A lektornak, Benda Gyulának, valamint a szerkesztõnek, Hajdú Mihálynak is köszönhetõ, hogy a nagy értékû forrásmû megjelentetésével a történeti névtudomány mûvelése napjainkban újabb lendületet vett.

V. B.


R. Molnár Emma-Vass László: Stilisztikai ábécé a magyar nyelv és irodalom tanításához.
Szeged, 1989. 140 l.

Az általános és középiskolai magyar irodalom oktatása régóta nélkülöz egy olyan stilisztikai kislexikont, mely egy kötetben, lehetõleg sok címszóval és gazdag példaanyaggal világítja meg, eleveníti fel a tananyagban elszórva található stilisztikai fogalmakat.

Miért szép? Mûelemzéskor önként adódik a kérdés. A megfejtés kulcsa többnyire a mûvészi eszközökben rejlik. Az iskolásoknak szóló stilisztikai szótár gondolatát Benkõ László vetette föl három évtizeddel ezelõtt. A mindennapok magyar tanári gyakorlata is sürgette egy ilyen mû létrehozását.

A szerzõpáros 118 címszóban veszi sorra a legfontosabbnak ítélt fogalmakat a szóbeli és írásbeli közlés stílusrétegébõl, a stílusirányzatokból, a szépirodalmi stílus legismertebb díszítõ-, színezõ- és élénkítõ eszközeibõl, a magyar mondattani, szófajtani, hangtani alapfogalmakból válogatva.

A szócikkek felépítése: a fogalom nevét annak rövid meghatározása követi, majd stilisztikai vetületével ismertet meg egy vagy több példán keresztül. Az idézeteket az általános iskolai tanagyagból válogatták a szerzõk. Gyakoriak a szócikken belüli utalások, ezek címszavai dõltek. Ha a címszó idegen szó (allegória, archaizmus, enjambement, szinekdoché stb.) utána zárójelben a magyar jelentését is megtaláljuk. Olykor egy-egy, a fogalomhoz jól illeszkedõ rajzzal teszik szemléletesebbé a magyarázatot (például az értelmezõ, a szóhalmozás, a szimbólum stb. szócikkekben), jelezve ezzel, hogy más mûvészeti ágak is felhasználhatják az említett stílusjegyeket.

Címszavai alkalmanként felsorolások, a tárgyalt stilisztikai fogalom több elnevezését tartalmazzák (betûszó, szóösszevonás, szórövidülés, csoportnyelv, szakszókincs, mûszó, mûkifejezés). A címszójegyzék kialakításakor elsõdleges szempont volt, hogy a kötetet általános iskolások forgatják majd. Ez is magyarázza, hogy például az igeragozás, igemódok, rokon értelmû szavak, szóösszetétel részletezve került be a kötetbe, s például a versformák, hangsúly, hanglejtés stb. nem. Tankönyvszerû bõséggel tárgyalja a fogalmakat: stilisztika, stílus, stílusirányzat, stíluselemzés, stílusréteg.

A kötet megjelentetése a terjedelem függvénye is. A két szerzõ nem lehetett könnyû szakmai helyzetben, mikor a terjedelmi korlátok miatt egy-egy szócikk rövidítésére került sor. A körültekintõ válogatás eredménye, hogy néhány stilisztikai fogalom kifejtése különösen gazdag szócikkel örvendeztette meg az olvasót.

A kötetet névmutató és címjegyzék egészíti ki. A könyv minden alkotójának, közremûködõjének munkáját áthatotta Kölcsey Parainesisének az a néhány sora, amelyet szinte ajánlásként illesztettek a mû elejére: „Többször mondám: az élet fõ célja - tett; s tenni magában vagy másokkal együtt senkinek nem lehetetlen. Tehát tégy! S tégy minden jót, ami tõled telik, s mindenütt, ahol alkalom nyílik, s hogy minél nagyobb sikerrel tehess, lelkedet eszközökkel gazdagítani szüntelen igyekezzél."

V. B.


Montágh Imre: Nyelvmûvesség. A beszéd mûvészete.
Sajtó alá rendezte Keleti István. Múzsák Közmûvelõdési Kiadó, Budapest, 1989. 220 l.

A pálya delén elhunyt kivételes tehetségû logopédusból, pedagógusból népszerû nyelvmûvelõvé, népmûvelõvé, tudóssá és nevelõvé vált szerzõ posztumusz kötetéhez Keleti István írta az elõszót is, amelyben szûkszavú áttekintést ad Montágh Imre pályájáról, törekvéseirõl, munkamódszerérõl. Montágh Imre a Színházmûvészeti Fõiskola tanáraként a színinövendékeken kívül az egész országot is megajándékozta sajátos mûfajú tanulmányaival és szöveggyûjteményeivel, a helyes beszédre vezetõ írásaival. Nemcsak az amatõr színjátszók, nemcsak a beszédhibás gyermekek, nemcsak a leendõ hivatásos színészek forgatták haszonnal munkáit, hanem mindenki, akit egy izgalmas pedagógiai kísérlet érdekelt.

A szûken szakmai, logopédiai szempontokon túl a mûvészi, irodalmi érték többletkövetelményével állította össze gyermekek és felnõttek gyakorlószövegeit, s ezek alapján készítette el az elméleti fogalmak tisztázásától a beszédtechnikai alapismeretekig terjedõ összefoglalóit.

Magyarországon kívül a külföldi magyar gyermekek nyelvtanításában, színjátszó szakköreiben, vasárnapi iskoláiban, felnõttek irodalmi emlékeinek megõrzésében, felidézésében is komoly szerepe lehet ennek a sajátos szöveggyûjteménynek. A magyar irodalom legfényesebb lapjairól válogatta példáit, népmesék, népi mondókák, közmondások, nagy költõink (köztük is leggyakrabban Arany János, Babits Mihály, József Attila, Weöres Sándor) versei, latin mûvek remekbe szabott mûfordításai, Papp Tibor modern költeménye mellett a Képes Krónika, Tótfalusi Kis Miklós, Zrínyi Miklós, Bethlen Miklós, Mikes Kelemen mûvein keresztül tanítja meg a szép beszéd fortélyait. Légzés-, hangképzés-, hangsúly-, ritmusgyakorlatai a szakembereken kívül a magyar nyelv használatát fontosnak tartó szülõk számára is rendkívül hasznosak.

Az alapismereteket és a szöveggyûjteményt gondosan válogatott szakirodalmi bibliográfia egészíti ki.

R. Takács Olga


Nominális mondatok.
ELTE Általános és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszéke, Budapest, 1989. 132 l. (A „Nyelvi mozgásformák dialektikája" kutatócsoport munkái 8.)

A sorozat eddigi kötetei azt tanúsítják, hogy e tanszéki kutatás feladata egyrészt az, hogy a Magyar Nyelv Értelmezõ Szótára alapján igei poliszémák egyre bõvülõ körének jelentésszerkezetét tárja fel, másrészt pedig a szerkezet és jelentés belsõ összefüggését bizonyítsa.

A kutatás minden iránya azt célozza, hogy a mai magyar nyelv (s ezen keresztül általában a természetes nyelvek) mind több specifikus, belsõ nyelvi, rendszerszerû összefüggésére világítson rá, az állapot mozgásformáit, a nyelvi rendszer mûködésének természetét egyre behatóbban ismerje meg.

Jelen kötet elsõsorban a sorozat harmadik darabjában (Jelentésszerkezet és szintaxis. Bp., 1985), illetve Zsilka János Tautologikus egységek a nyelvben (Bp., 1987) címû könyvében kifejtett gondolatokra épül. E mûvek elemzései Zsilka Jánosnak azt a felismerését igazolják, hogy a verbális mondatok nem csupán a mondat elvont kategóriájából vagy verbum finitumból vezethetõk le, hanem olyan elvont fõnevekbõl is (például festés, harapás, hímzés, írás, járás, kötés, köpés, szerelés, vetés, vezetés stb.), amelyek egyszerre fejezik ki magát a cselekvést (nomen actionis), valamint a cselekvés eredményét (nomen acti). Vagyis a nyelv mai állapotában található egy olyan kategória, amelyben tetten érhetõ a nyelv két alapvetõ kategóriájának, a fõnév és ige különbségének a megszûnése. Mivel ezek az elemek fõnevek és igék is egyszerre: az N azonos V-vel, a V azonos N-nel, tautologikus egységek: N = V. Ebbõl viszont az következik - ha a mondatokat e kategóriából sikerül levezetnünk -, hogy a mondatok mint szükségszerû képzõdmények állnak elõttünk. A mondatok alanyi és állítmányi része egymásnak megfelelõ, tartalmilag megalapozott kapcsolatként érthetõ meg.

Jelen kötet tanulmányai arról gyõzhetik meg az olvasót, hogy ezek a felismerések nem csupán a verbális mondatokra vonatkoznak: kiterjeszthetõk a nominális mondatokra is. A verbális mondatokhoz hasonlóan a nominális mondatok is levezethetõk, megérthetõk a kifejezések mögötti, vertikálisan egymás fölé rétegzõdõ, egyre elvontabb tautologikus egységekbõl. Ezen elemzés keretében tehát a nominális mondatokban szereplõ elemek kapcsolata is szerves egységgé válik.

A kötet Zsilka János bevezetõ tanulmányát és hét munkatársa, Horváth Katalin, Járai Csongor, Kelemen Sándor, Ladányi Mária, Lindner Márta, Oravecz Barna és Spannraft Marcellin dolgozatait tartalmazza. A dolgozatok egy-egy kiválasztott nominális példamondat elemzésével igazolják, hogy a mondatok elemeinek lineáris rendjét, egységét azok a mögöttes tautologikus összefüggések biztosítják, amelyek a linearitásra vertikálisan épülnek rá. Noha bármelyik nominális mondat természete, mögöttes, elvont szerkezete lényegében megegyezik a töbivel, a monatok sajátosan el is térnek egymástól. Így minden konkrét mondat elemzése alkalmas lehet új összefüggések felismerésére, a kutatás irányának, a vizsgálat módszerének módosítására.

A szerzõk - a sorozat eddigi gyakorlatának megfelelõen - a feltárt összefüggéseket árázolják is. Az ábrák a szövegben kifejtett új gondolatok mélyebb megértését segítik elõ. Hiányérzetünk támad azonban akkor, ha az ábrák esetenként a gondolatok kellõ kifejtését helyettesítik.

Az egyik szerzõ a többitõl eltérõ módon közelíti meg a nominális mondat problémáját. Az N + A; N +V; illetve N + N szerkezetû nominális mondatokat vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy a mondattá szervezõdõ szavak lineáris rendjét szükségszerû viszonnyá, tehát olyan kapcsolattá, melyben a mondat szubsztanciális és funkcionális oldala egymásnak megfelel, az azonosító predikatív összefüggés biztosítja. Elemzései azt mutatják, hogy az alanyok és az állítmányok ekvivalenciája egymástól sajátosan eltérõ rész-egész relációkon alapul.

E tanulmánygyûjtemény - mely új szempontok érvényesítése nyomán új eredményekre jut a nominális mondatok kutatásában - gazdagíthatja az eddigi kutatás eredményeit, ugyanakkor kihívást is jelenthet a más elméletekbõl kiinduló, eltérõ szempontokat érvényesítõ kutatók számára.

Horváth Katalin


Papp Ferenc: Alkalmazott nyelvtudomány. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989. 36 l. (Értekezések, emlékezések)

A dolgozat Papp Ferenc akadémiai székfoglaló elõadásának írott változata. A szerzõ röviden áttekinti az alkalmazott nyelvtudomány legfontosabb területeit, hangsúlyozva, hogy - a teljesség igénye nélkül - elsõsorban azokra a modern alkalmazási ágakra fordít figyelmet, melyek fejlõdése szoros kölcsönviszonyban áll a XX. századi általános nyelvészet belsõ fejlõdésével.

A helyesírás, a nyelvmûvelés, a lexikográfia, az idegen nyelvek tanítása és a fordítás egyes kérdéseinek felvetése után Papp Ferenc a számítógépes nyelvészet, ezen belül a gépi fordítás mai kérdéseit vizsgálja részletesebben. A gépi fordítással, a mesterséges intelligencia problémáival foglalkozó kutatások egyaránt épülnek az elméleti matematika és az általános nyelvészet eredményeire.

Az alkalmazott nyelvészet ezen ágának dinamikus fejlõdése napjainkban annyira meghatározó, hogy nagy mértékben visszahat a tisztán elméleti általános nyelvészetre. Szerepe van abban, hogy a Saussure munkássága nyomán kibonatkozó strukturális nyelvtudomány a kulturális modernség elõterébe lépett.


Szaknyelvi divatok.
Szerkesztette Bíró Ágnes. Gondolat Kiadó, Budapest, 1989. 297 l.

„Egy nyelvnek valamely tudomány(ág)ban, szakmában, foglalkozási körben kialakult olyan változata, amely a köznyelvtõl fõként szakszókincsében tér el; mûnyelv." (ÉrtSz)

Egy-egy szakma terminológiájának ismerete, nyelvi változásainak nyomon követése, netán elemzése nemcsak az adott terület mûvelõinek, kutatóinak feladata. Mindannyiunké is, hisz nyelvünket keresztül-kasul szõtték a szaknyelvi szókincs elemei. A Szaknyelvi divatokat elgondolkodtató olvasmányul ajánlja a kötet szerkesztõje mindazoknak, akiket nemcsak szakmai tevékenységük, tudományuk, munkaterületük érdekel, hanem annak legfontosabb eszköze, a magyar nyelv is. Átlagemberként a szaknyelvek dzsungelében legfeljebb ha utat törhetünk magunknak, s mire megleljük a helyes csapást, a (köz)érdeklõdésre már újabb szaknyelvi ágazatok tartanak igényt (például hírközlés, számítástechnika).

Frecskay János 1902-ben megjelent Mesterségek szótára címû kötetében még 400 oldalon ismertetett 50 iparágat munkafolyamatainak leírásával együtt, megõrizve számunkra például az aranyverõ, cserzõvarga, gyertyamártó, szappanos, kosárkötõ, könyvnyomtató, rézmûvesség stb. szakszavait. Elõszavában a majdani kollégáknak üzen: „Azzal is vigasztalódom, hogy lesznek utánam (mert hiszen száz meg száz mesterség még megíratlan), akik az általam megvetett alapra, nálamnál jobban fölvértezve, majd biztosabban építenek, hibáimat jóakarattal megigazítják, a fogyatkozásokat kipótolják." Talán ennek szellemében is fogant a Szaknyelvi divatok címû könyv. Nemkülönben az a tény is a téma kifejtése mellett döntött, hogy Klár-Kovalovszky: Mûszaki terminológiánk alakulása és fejlesztésének fõbb kérdései címû tanulmánykötet 1955-ben látott napvilágot, és Grétsy László Szaknyelvi kalauza is 35 éves (1964).

Ilyen elõzmények után az öttagú lelkes szerzõgárda három fejezetben megannyi páldával, ötlettel, olykor humorral életközelbe hozta a szaknyelvek sokszínû terminológiáját.

Az elsõ fejezet, a Szaknyelvi jelenségek színe és fonékja címû, hét tanulmányban foglalja össze a szaknyelvek általános kérdéseit. A szaknyelvek csoportnyelvek, a szaktudományos és a mûhelynyelvekkel, kismesterségek nyelvével, hivatali nyelvvel együtt csakúgy, mint a hobbynyelvek és a gyermeknyelv, diáknyelv, ifjúsági nyelv is. Szintúgy az argó is a társadalmi nyelvváltozatok egyike. Nyelvünk fejlõdésével sokban változott a szaknyelv megítélése is. Bár egy XIX. századi közmondás szerint a szaknyelv addig áros, míg titkos - már csak mosolyogni való.

A szakközleményeknek törekedniök kell a pontosságra, az egyértelmûségre. Mindannyiunk jogos igénye, hogy leendõ szakszavaink egyszerûek, hajlékonyak, lehetõleg magyarosak, a szaknyelvi terminológia rendszerébe jól beilleszthetõk, s idõtállók legyenek.

Nyelvünk egyéb rétegeihez hasonlóan a szaknyelvek is bõvelkednek idegen szavakban. Egy új fogalom megnevezésére két út kínálkozik: magyar szót alkotni, vagy átvenni az idegent. Anyanyelvünk szempontjából az elsõ megoldás tûnik hasznosabbnak, de ez nem mindig valósítható meg. Esetenként nem célszerû, sõt nem is szabad mindenáron erõltetni a magyar szavak megalkotását. A szaknyelvek stílusában a szóképeknek is fontos szerepük van. A szaknyelv is bõvelkedik metaforákban, legföljebb azok asszociációs területe nem olyan nagy, mint a mûvészi nyelvben.

A számítógép nyelve címû tanulmány szerzõje bemutat néhányat azon vélemények közül, melyek a sajtóban jelentek meg nagy száman a számítástechnika nyelvének idegenszerûsége ellen és mellett. Számítástechnikai ismeretekkel is gazdagodik az olvasó, miközben a Nyelvek-e a programnyelvek? címû tanulmányt lapozgatja. A példákkal gazdagon illusztrált dolgozat summázata: nyelvi feltételekkel is számolni kell, ha a különbözõ szakterületen tevékenykedõk kezébe akarjuk adni a számítógépet mint feltétlenül szükséges munkaeszközt. Cél, hogy a számítástechnikai szaknyelv elsajátítása megkönnyítse a számítógép mindennapi alkalmazását.

A könyv minden bizonnyal legérdekesebb fejezete a „Görbe tükör (szak)íróknak és olvasóknak" címû második rész. Szellemesen megírt, ötletgazdag és fordulatos dolgozat foglalkozik a sajtónyelvi címadással. Elõször a téma stilisztikai megközelítését adja a tanulmány írója, majd megismertet a címek típusaival (például a mulatágosakkal és a nevetségesekkel).

A többi dolgozat egy-egy szaknyelvet választ értekezése tárgyául, és sok-sok példával az olvasó elé tárja a sajtónyelv, a sportnyelv, újságnyelv, tudományos és kritikai nyelvünk jellemzõit és fonákságait.

A kötet szerzõi mindannyian nyelvészek. Vajon a nyelvész mindig jól ír? - kérdezi egyikük. A nyelvtudós egyrészt legjobb ismerõje, másrészt egyéni és esendõ használója is a nyelvnek. Vajon figyeli-e a nyelvész saját nyelvhasználatát? A logikus okfejtésû cikket egy idézet zárja - a nyelvészt is megtréfálhatja saját nyelvérzéke.

Hogyan éli hétköznapjait a szaknyelv például a laza társalgásban, a használhatatlan utasításokban, az ízek nyelvében - a szakácskönyvekben. Ezt hivatott bemutatni a III. nagy fejezet, „Szaknyelv házi használatra" címmel.

A kötetnek hasznos függeléke, gazdag jegyzetanyaga, kb. 500 adatos szó- és tárgymutatója van. A Grétsy László lektorálta Szaknyelvi divatok akár tankönyv is lehetne.

A szerkesztõ után magam mint olvasó ajánlom ezt a könyvet mindazoknak, akik eddig idegenkedtek a szaknyelvektõl, és azoknak is, akiknek nem szûnõ igénye anyanyelvünk mind teljesebb és helyesebb megismerése.

V. B.


Wojatsek, Charles: Hungarian. Textbok and Grammar.
Széchenyi Society Inc., Calgary, Alberta, 1989. 324 l.

1962 óta ez az ötödik kiadása ennek a magyar könyvnek. Felépítése a hagyományos nyelvkönyveké: szöveg, kérdések, szószedet, nyelvtan, gyakorlatok. Nagy elõnye a hazai, angolul kiadott magyar nyelvkönyvekkel szemben, hogy mindenütt tekintettel van az angol nyelvi sajátosságokra és a magyartól eltérõ különbségekre. (Mindezt az angol nyelvi mûveltség alapjáról.) Sajnálható, hogy hiányzik a fõszöveget kiegészítõ párbeszéd, mely egy nyelvkönyvnél elengedhetetlen élõnyelvi beszédfordulatokat kellõ teljességgel vagy legalábbis bõséggel megismertetheti. Hasznos lett volna a magyar szókincs alaposabb megrostálása, hiszen akár nyelvtani példák gyanánt sem szükségszerû az olyan (egyébként elenyészõ számú) szó, mint a teve, járom, pogány stb. ismerete. Elõnye ennek a kötetnek a hasonló hazai kiadványokkal szemben még az is, hogy szövegeiben jobban tekintettel val a külföldi használó igényeire (szituáció, szókincs stb.), továbbá magyar mûvelõdéstörténeti jellegû információi mentesek a propagandisztikus felhangoktól.

Sz. G. Z.


Szerkesztőség
nmft@c3.hu

Vissza a tartalomjegyzékhez
Hungarológiai Értesítő
Címlap